2012. február 26., vasárnap

It's my birthday

Illetve már nem egészen, mert tegnap volt, a bulim meg tegnapelőtt, de ez most igazából lényegtelen. Csak pár nap... Szóval összegezve az elmúlt napokat, határozottan állíthatom, hogy jó kis szülinapom volt. Volt minden, ami kellett, jó társaság, alkohol, zene, kisebb ajándékok, meg ilyesmi. Tegnap még skype-on keresztül tortám is volt, bár megkóstolni nem tudtam, csak megnézhettem, de még így is örültem neki.^^ Szóval köszi Anya, Apa,Sziszi meg az egész Jusztin családnak is külön. Jó volt látni titeket, még ha csak így kamerán keresztül is=) Lakótársam egyébként utána azt mondta, hogy teljesen úgy hangzott, mintha valami buli lett volna a szobámban. És végül is volt is, csak virtuálisan. Az Internet csodája, hát igen :P
Tegnap Marine bulija nem volt olyan nagyon hú de jó, de leginkább azért, mert nagyon kevés embert ismertem és mindenki részeg volt kb, ami meg ugye nem a legjobb terep az ismerkedésre. Én is ittam, de ma nem volt másnap meg semmi, szóval valószínűleg a saját bulimon elfogyasztott hat feles pálinka jobban betett, mint az.
A saját bulimat egyébkén is jobban élveztem. Jó kis társaság jött össze (ahhoz képest, hogy attól féltem, senki nem jön el, olyan sokan voltunk, hogy el se fértünk a szobámban :P), vicces volt a pálinka-kóstoltatás, még ha a magyarokon kívül nem is ízlett senkinek. Mindenki elvörösödött tőle, pár embernek még a szeme is bekönnyesedett és percekig meg se tudtak szólalni. Például szegény Yukit szerintem kis híján megöltem egyetlen felessel. Szóval igen, a hír igaz, a japánok tényleg nem bírják az alkoholt (meg általában az ázsiaiak). De hát ez az igazi magyar házi pálinka!
Akárhogy is, jó kis hétvégét zártam így a szülinapomon, bár még mindig nem tudom teljesen felfogni, hogy húsz éves vagyok. Micsoda vénség, fúj! :P
Na most csak így ennyi, csók mindenkinek, majd még jelentkezem :)

2012. február 19., vasárnap

International dinner

Na még mindig élek ám, emberek, csak mostanában kicsit kevésbé történtek dolgok, meg kevésbé volt hangulatom blogolni is. Most is csakúgy röviden (legalábbis előzetes tervek szerint).
Szóval, ma, mint a bejegyzés címe is mutatja, international dinneren voltam. Én is olyan hű de nemzetközi vagyok, hogy ezt most nincs kedvem lefordítani :P (Mellesleg, tudtátok, hogy az international administrationt még egy japán se tudta nekem rendesen japánra lefordítani? Szóval továbbra sem tudom, hogy mondjam, ha esetleg azt kérdezik tőlem, mit tanulok. Kommentben várom az ötleteket a lehetséges fordításokra, akinek van estleg XD)
Szóval ott voltam és meg kell hagyni rengeteg ember volt ott. De tényleg, kb. mozdulni sem lehetett. De vicces volt és volt sok kaja, ez a lényeg *.* Találkoztam elég sok emberrel és jól szórakoztam. Voltak ott japánok, olaszok, kínaiak, németek, spanyolok, szóval mindenféle. Azért örültem, hogy nem volt mindenki teljesen idegen. De jó arc idegenek is voltak azért. Meg persze degeszre ettem magam (még ha én helyhiány miatt a saját csodálatos kolbászos kenyeremet végül nem is prezentáltam, csak tahó módon pusztítottam, amit megláttam :P). Nálam a tiramisu meg az udon nyert egyébként, bár a pizza sem volt rossz, meg még volt valami tésztás akármi is, aminek nem tudom a nevét, ami határozottan ízlett. Szóval egy szó, mint száz, jól szórakoztam.
Ez volt ma, holnap meg a tervek szerint aerobic órára megyek. Igen, én. Nem, nem viccelek. Ma megtudtam, hogy Yuki, meg egy spanyol lány is jár oda, akivel beszéltem már legalább egyszer óra előtt. Ők azt mondják, jó. Hát majd meglátjuk. Holnap beszámolok az élményeimről, ha lesz kedvem és nem felejtem el :P

2012. február 12., vasárnap

Laundry service

Nincs sok mondanivalóm, elég eseménytelenül telt a hétvégém, ami alatt azt kell érteni, hogy itt evett a fene a gép előtt egész nap, miután olyan fél egy, egy óra tájban kimásztam az ágyból. Mert a fantáziaképek ellenére azért itt sem mindig halálosan izgalmas az élet. De azért tudja a világ, hogy még élek. "I'm not dead just floating", ahogy Pink is mondja egy számában. Na én is valahogy így vagyok most, de lesz ez még így se.
A mai nap igazából a mosás jegyében telt, ezért a cím is. Hajat, ruhát, mindent. Erről szólt a mai nap (meg arról, hogy levittem a szemetet). Vicces dolog ám ez, mert nem úgy van, hogy csakúgy odamész és mosol, hanem fogod a kis kártyádat, ami direkt erre van (enélkül már a mosoda ajtaja sem nyílik), odamész, beledugod a mosógépbe és lefoglalod egy bizonyos időpontra. A vicces benne, hogy másfél órára szól a foglalás, a program viszont csak negyven perces. Sose fogom megérteni ezt a norvég logikát, azt hiszem... A lényeg viszont, hogy nem árt azt se csekkolni, melyik gép jó, mert ha olyat foglalsz, ami nem működik, akkor bocsi, így jártál. Meg érdemes időben menni, mert az emberek hajlamosak kirámolni a gépet, ha nem vagy ott, mire véget ér a program és akkor vadászhatod a bugyidat a vízben, ami áll az egész mosodában. Kellemes lehet.
Mindenesetre életem első mosása sikeresnek mondható, amennyiben semmi nem ment össze és semmi nem fogott össze semmit. A szobámban persze most mindenfelé a száradó ruháim lógnak, de ez már egy másik történet. De nem gáz, úgysem várok mostanában vendéget.

2012. február 9., csütörtök

Be international

Szóval, a tegnapi napom a legutóbbi bejegyzésem alapján elég unalmasnak tűnhet. Pedig nem volt az, csak este már nem volt energiám egy újabb bejegyzésre.
Mert még estére bejött a képbe egy szusizás Natalie-nál (ő Megan, a lakótársam barátnője és szintén angol). Elmondhatom, hogy életemben először csináltam szusit és nagyon nem élveztem. Megenni már persze annál inkább, de nem nekem való ez a konyhaművészkedés. De csináltam két rúddal is, ez se maradt ki az életemből, bár megismételni nem nagyon szeretném. Ha valaki megcsinálja nekem, annak örülök, de én ilyet többet nem. Persze soha ne mondd, hogy soha.
Vicces persze valahol, hogy a társaságban igazából egy japán se volt és japán kaját csináltunk. De ahogy hallottam tőlük, nem ez volt az első eset.
Egyébként, tegnap találkoztam lényegében kb. először norvéggal, mióta itt vagyok. Mármint úgy, hogy beszéljek is vele hosszabban. A srácot Eriknek hívják és egy igazi, hamisítatlan reálagyú kocka. De én bírom az ilyen embereket, szóval nincs ezzel baj.
Vele is tudtam bővíteni a "hogyan hallják a külföldiek a magyar nyelvet" körkérdésre válaszolók listáját, mert járt már Magyarországon, így volt szerencséje hallani. Röviden annyit mondott róla, hogy furcsa, neki inkább csak olyan, mintha összefüggéstelen hangok lennének és ha egyszer a földönkívüliek elérik a bolygónkat, szerinte mindenképp a magyaroknak kéne velük beszélni először, mert tuti, hogy a mi nyelvünk lesz a legközelebb az övékéhez, annyira furcsa és nem hasonlít semmi máshoz XD
Megan szerint, aki meg ugye hallott hazaskype-olni, a nyelvünk olyasminek hangzik, mint az orosz. Hát ki tudja. Mindenesetre érdekes nekem ez a dolog.
Ma végre nem kellett korán kelnem, mert csak délután volt egy szemináriumom, amit nem élveztem különösebben, mert arról szólt lényegében, hogy különböző összetett kérdéseket beszéljünk meg csoportban és prezentáljunk egy választ rá. Na én nem vagyok egy csapatjátékos és utálom az ilyet, de hát ez van, nincs mit tenni. Viszont ahogy megláttam a tanárt, elkezdtem bizakodni, hogy egyszer még én is leszek valaki. Hozzá képest az én hajam totál mindennapi és átlagos. Neki hosszú, hátközépig érő fonott copfja volt, de egyébként a feje közepén egy csíkot leszámítva két oldalt pár centisre le volt nyírva a haja. Meg egyáltalán, az egész nőci elég extrám volt a fekete, csipkés rucijában.
Szóval lehet utálni a hajamat, meg szívathatnak miatta ilyen ultrakonzervatív Christian Lacik a vizsgán, attól még ha ez a nő lehet egyetemi professzor így, akkor még belőlem is lehet akármi. De most nem? :P
Továbbá, a mai nap másik felfedezése a nekem bejövős pasik hozzávetőleges földrajzi eloszlásáról alkotott elméletem (mert a bybannon bámészkodás közben van időm ilyeneket gyártani): tehát, abból indulok ki, bár nem vagyok nagy barátságban a számokkal, hogy a Föld férfilakosságának 100%-ából elméletileg 50% kiesik, vagy a kora, vagy amiatt, hogy nem jön be. Marad elméletileg 50%. Ebből szerintem 25% távol-keleti, kb. 20% skandináv és a maradék 5% a világ többi országából származik. Persze ez csak afféle agymenés a suliból hazafelé, ne tessék teljesen komolyan venni :P

2012. február 8., szerda

Az ügyintézés hálójában

Ma nem történt túl sok említésre méltó dolog, úgyhogy csak egy gyors életjelet adok.
Már harmadik napja kelek hajnalban (na jó, ma fél nyolckor volt az a hajnal, de az igenis korán van, főleg ha kettőig fönt cseszi az idejét az ember) és már nagyon unom. Szerencsére holnap már kialhatom magam, mert csak délután van órám. (Ti kedves csoporttársaim, kik otthon lógatjátok még mindig a lábatokat, örüljetek magatoknak és élvezzétek ki a szorgalmi időszak kezdetéig hátralévő néhány napot és pihenjetek helyettem is. Na nem mintha én olyan halálosan elfoglalt lennék :P)
Ami viszont kicsit rossz. hogy kezdek rájönni a koffein áldásos hatásaira. Aki kicsit is ismer, az tudhatja, hogy eddig megrögzött kávéellenes voltam, mostanában viszont a sok kávézózás alatt rájöttem, hogy a koffein tényleg működik és ma már csak úgy magam is éltem vele, minden különösebb körítés nélkül. Nem jó ez, én mondom. De azért talán nem is a világvége.
Egyébként, még mindig egy rakás elintéznivalóm van. Roppant bosszantó. Végre sikerült aláíratnom a learning agreementemet mindkét helyen (mert nem volt elég a információs irodába elvinnem, hogy az erasmus koordinátor aláírja, még a karon is meg kellett szereznem egy aláírást az instruktortól). Egyébként, az információnál rendkívül segítőkészek, viszont még véletlenül se mondanak soha többet, mint kérdezel. És néha nem is tudod, miről kéne kérdezned. Én meg mikor pár napja visszakaptam a szerződést, okosan nem kérdeztem meg, hova is kéne vinnem, hogy megszerezzem a másik aláírást, ők meg csesztek elmondani, csak annyit mondtak, írassam alá. Oké, köszi. Szóval ma visszacaplattam és megkérdeztem jobb híján. (Azóta az aláírás egyébként megvan, már csak azt kell kitalálni, hol tudom hazapostázni a szerződést. Mert ügyintézésből sosem elég.) Szóval ma megint ott voltam, de legalább ma az az ázsiai srác hívott be és vele tárgyalhattam. Ő elég jól néz ki. Nem vagyok benne biztos, hogy megadjam-e neki a hetest, de talán. Szóval valahányszor sorszámot húzok (mert itt kb. mindenhol sorszámozni kell, még ha bérletet akarsz venni a villamosra, akkor is. Pázmányosoknak ismerős lehet a rendszer a TO-ról. Na pont ilyen ez is, szinte mindenhol. Sorbanállás helyett sorszámhúzogatás, mert az milyen vicces, nem?) mindig reménykedek, hogy ő fog behívni. Na ma összejött. Lehet ki kéne még találnom pár kérdést, hogy meglátogassam :P
Továbbá, a diákom még mindig nem működik rendesen, bár ajtókat tudok nyitni vele az egyetemen, a könyvtárban még mindig nem vagyok benne a rendszerben, így nem tudok kölcsönözni. Bosszantó. Ha rövidesen nem változik a helyzet, kénytelen leszek felkeresni az irodát, ahol a kártyát kaptam, hogy tegyenek valamit az ügyben. Csak bonyolítják az életemet...
Arról nem is beszélve, hogy még a rendőrségre is el kéne mennem regisztrálni magamat. De az még ráér. Majd valamikor. Az annyira nem gázos nekem, legalábbis nem érzem hátrányát, hogy még nem tettem meg. (Aztán ha sokáig húzom, még a végén kitoloncolnak az országból és aztán nézelődhetek. Na jó, azt talán csak nem :P) Mindenesetre, a diákigazolvány magától értetődő, miért fontos, ami meg a learning agreementet és hasonlókat illeti, az egyszer biztos, hogy az Erasmusnál tudják, hogyan kell motiválni az embert. Mert amíg nem kapják kézhez a learning agreementemet, nincs zsé. Vagyis igazából van, de az ösztöndíjam másik felét addig nem kapom meg, az meg azért nem kevés pénz annyira. Szóval a learning agreementet el kell intézni, mese nincs.
Csak ne utálnám ennyire ezt a vacak ügyintézést!
De azért még egy kis pozitívum, rájöttem, hogy összességében azért mégiscsak több a jó pasi itt, mint otthon. Az első pár napban kicsit csalódott voltam, de ha azt nézzük, átlagosan több olyan fickót látok, akire azt mondhatom, hm, nem rossz. Ma a villamosról egy pillanatra az egyik megállóban még egy Eric Saade-hasonmást is láttam. Bár nem volt időm tüzetesebben megnézni, de szerintem tényleg hasonlított rá az arca, csak fiatalabb volt. Ezt az információt muszáj volt még megosztanom a világgal, mielőtt elfelejteném :P

2012. február 7., kedd

Norvégiából jelentem

Kedves Kitty barátném sugallatára úgy döntöttem, hogy blogformában örökítem meg a Norvégiában szerzett élményeimet (miután az előző blogomat felfüggesztették, aztán valahogy mégis visszakaptam, de ez most igazából lényegtelen).
Tehát, a lényeg, hogy sokan érdeklődnek, mi van velem itt kint, hogy telnek a napjaim, stb. Ezért is érzem célszerűnek, hogy ezt itt osszam meg a világgal, így akit érdekel, az itt olvashat rólam. Igyekszem lehetőleg minden nap életjelet adni magamról, már ha van épp valami említésre méltó mondandóm. Meg persze talán ha valaki véletlenül belebotlik ebbe a blogba és éppen erasmusos diákként Bergenbe készül, talán neki is tudok nyújtani valamit. (Miért én is találtam tök véletlenül egy érdekes blogot ilyen témában :P)
Szóval miután ezt ilyen szépen tisztáztam, egy kicsit a mai napomról, az engem ért hatásokról és a benyomásaimról:
Ma hajnalban keltem (ami háromnegyed hetet jelent, na jó, az ébredés később volt, maradjunk annyiban, hogy az ébresztő szólt akkor). Tudni kell, hogy itt kb. kilencig sötét van reggel, ezért olyan kiábrándító még akkor negyed tízre is suliba menni. Ma sikerült lecsúszni az óra első negyedórájáról, mert szent meggyőződésem volt valami rejtélyes okból, hogy fél kilenckor kezdődik, nem negyedkor, de sebaj. Ez úgyis csak egy előadás. Ma sikeresen használta a diákomat és egyedül bejutottam az egyetem épületébe.
Hogy ez miért nagy szám? Azért, mert itt a diákigazolvány egyfajta belépőkártyaként is működik, nélküle nem tudsz bejutni még az egyetem épületébe se. Sőt, a legtöbb terem ajtaja előtt is le kell húzni, ha be szándékozol menni. (Ami durva, hogy még a vécénél is külön, szóval engedély nélkül még pisilni se mehetsz.) És nekem az első héten enélkül a kártya nélkül kellett létezni, mert ugye az ügyintézés itt időt vesz igénybe, hogy nélküle nehéz, kit érdekel, hajrá, küzdj! Egyébként is jellemző, hogy itt magasról tojnak az ember fejére, elvárják, hogy tudj mindent, persze úgy, hogy senki sem mondta el előtte (vagy lehet csak én vagyok rosszabb helyzetben, mert később jöttem, nem tudom). Mindenesetre minden fórumon, így itt is elmondom (bár úgysem olvassa), hogy a lakótársam egy angyal. De komolyan. Nélküle sokkal nehezebben boldogulnék. Nem ismertük egymást, de az első pillanattól kezdve ott segít, ahol tud. Örök hála, taps, leborulás, meg minden neki.
A mai napomról még annyit, hogy óra után a Studentsenteret-ben ebédeltem Yukival, akivel ugyanarra a csodálatos Scandinavian politics and governmentre járunk (egyébként a mai óra alatt elgondolkoztam azon, hogy én, a totál apolitikus (mármint amennyire ebben a világban az lehet valaki ilyen szakkal, amin én vagyok), mit keres egy ilyen órán? Valószínűleg azért választottam csak ezt, mert tényleg nem volt jobb. Különben nem nagyon mozgat meg a téma. Talán csak néha, egy egészen kicsit), szóval vele, aki mellesleg, mint talán a nevéből látszik, japán, töltöttem pár órát azon a menzaszerű valamin (amin egyébként cseszett drága, biztos nem fogok rendszeresen ott kajálni): A lényeg viszont, hogy ma beszéltem kicsit japánul. Vacakul megy még, de majd gyakorlok. Yuki egyébként is jó arc, beszélt egy csomót a japán ételekről ma nekem. És láthatóan figyel arra, hogy tényleg mindent értsek, amit mond, ötvenszer rákérdez, hogy értem-e a szavakat, amiket használ, lassan beszél, hasonlók. Gondolom nem sok külföldivel találkozott még, aki legalább egy kicsit karattyol japánul :P De azért rendes. Alapvetően rendesek itt az emberek, legalábbis akikkel eddig találkoztam.
Ha már itt tartunk, a norvég pasik között aránylag sok hosszú hajút láttam és sok a szőke is. (Ha a kettőt vegyítve látom, az már közel jár a tökéleteshez, persze nem mindegy, milyen arcberendezés társul hozzá.) Mellesleg hazafelé bybannon (amit én villamosnak neveznék, de itt még a külföldiek is csak így hívják) láttam egy hihetetlen jó csávót. Nem annyira hosszú, de legalább szőke hajjal. Pedig én tényleg válogatós vagyok, de az a srác mégis megkapja tőlem a hét pontot (mármint tízes skálán természetesen. És nálam hetesnél jobbat nagyon nehéz kapni. Talán nyolcast még lehet, de afölé eddig csak két ember tudott menni (az egyik MatsuJun, aki ugye az egyetlen tízes, más olyat nem kaphat:P)).
Ennyi a történet eddig mára, legfeljebb még annyi, hogy ma sikerült elég sokat költenem, nemcsak a büfében, de a norvég tankönyv se volt olcsó, ahhoz képest, amit kaptam a pénzemért. De hát ez egy must have, ugye és egyszeri kiadás. Ha már itt tartunk, el ne felejtsem megtanulni a norvég szavakat a holnapi órámra (megint korán kelés, pfuj :/). Most viszont szükségem van egy kis agyatlan koreai popzenére, úgyhogy most ez lesz.
Ha történik esetleg valami a közeljövőben, majd jelentkezem ;)